A költő és a macska

Miután a falak összedőltek, mindenki elhagyta a várost, csak a költo maradt ott egyedül. Meghúzódott egy perzselt rózsalugasban, ahol valamikor szerelmespárok csókolództak, és könnyes szemmel nézte a város pusztulását. Amikor az éjszaka ráborult a romokra, a költo még mindig ott ült, és siratta a várost. A csöndnek halálszaga volt, s az egymásra dolt kofalak között szél suhogott, és denevér.
Mikor a hold följött, valahonnan a romok közül elobújt a macska. Lassan végigsétált a romutcán, meglátta a költot, odajött, s leült a lába elé.
- Te mért maradtál itt? – kérdezte a költo. – Hiszen mindenki elment.
- Mi macskák nem az emberekhez tartozunk, hanem a házakhoz – felelte a macska. – Mi nem szoktunk elmenni.
- Nem is tudtam, hogy ilyen huségesek vagytok – mondta elismeréssel a költo.
- Mi nem vagyunk huségesek, mi csak macskák vagyunk. De ki vagy te, és mit csinálsz itt egyedül?
- Költo vagyok, és siratom a várost – felelte a költo.A macska gondolkozott ezen, aztán bólintott.
- Siratod a várost. És aztán?
- Azután megírom azt, ami volt. A vidám gyermekeket, a boldog szerelmeseket, a meleg otthonokat. A múltat. Mindent, ami volt.
- Az egereket is megírod – kérdezte kíváncsian a macska -, akik lyukat fúrtak a falakba, hogy könnyebben összedoljenek? A háborút is, amit az emberek csináltak, amikor meguntak házakat építeni? A bombákat is, amiket azért találtak föl, hogy gyorsabban rombolhassák le azt, amit fölépítettek?
A költo bólintott.
- Mindent megírok.
- Akkor jó – felelte a macska, és lefeküdt a költo lábaihoz. – Én majd várok addig.
- Mire vársz? – kérdezte csodálkozva a költo. – Hogy visszatérjenek az emberek, s fölépítsék újra a házakat?
- Dehogy – mondta a macska -, a rigókra várok, hogy visszatérjenek. Szeretem hallgatni az éneküket. S ha éhes vagyok, megeszem oket.
- Praktikus vagy – ismerte be a költo.
- Macska vagyok – felelte a macska egyszeruen.
A perzselt rózsabokrok csupasz gallyai zörrentek a szélben. Magányos volt, és hideg az éjszaka, s a romok árnyéka hosszúra nyúlott a holdöntözte téren.
- Mért gondolod, hogy visszatérnek? – kérdezte egy ido múlva a költo, s a foga megkoccant, mert fázott.
- Tudom, nem gondolom – felelte a macska. – A rigók mindég visszatérnek.
Aztán csak ültek, ültek a perzselt rózsalugasban, és nézték a holdat.
- A múltat írod most? – kérdezte egy ido múlva a macska kíváncsian.
A költo bólintott.
- A múltat írom. Látod a házakat, úgy, ahogy voltak? Hallod az utca életét? Látod a boltokat, bujkáló szerelmeseket, iskolából hazatéro gyermekeket? Az anyákat, ahogy vacsorához terítik az asztalt, az öregeket, ahogy a kandallóknál ülnek? Látod oket?
A macska szukre húzta a szemét.
- Látom – felelte.
- Érzed az otthonok melegét, a virágzó kertek illatát? – kérdezte a költo.
A macska szemében megvillant sárgán a holdfény.
- Érzem – felelte.
- Hallod a gyermekek kacagását? Szerelmesek suttogását? Halk zongoraszót lefüggönyözött ablakok mögött?
- Hallom- felelte a macska, és ásított.
- Ez a múlt – mondta tompán a költo.
- Ez a múlt – bólintott a macska, és újra ásított.- És most mi lesz?
- Semmi – felelte a költo. – Remeték leszünk.
- Hát jó – sóhajtott a macska -, legyünk remeték!
Azzal összegöngyölodött a költo lábainál, és lehunyta a szemét. A költo pedig, akibol remete lett, ült tovább a perzselt rózsalugasban, és nézte a holdfénytol sápadt romokat. Dolt falak tövében árny lapult. Mély volt a csönd a holt város fölött, és ájult, mint a gyász.
Hideg csillagokból csöpögni kezdett a harmat. a hold lement. Sötét lett. A macska dideregni kezdett a költo lábainál.
- És most mi lesz?. kérdezte.
A remete, aki valamikor költo volt, megvonta vállait szomorúan.
- Nem tudom. Szeretném megírni Istent. De nem tudom.
- Nem tudod? – csodálkozott a macska. – Hogy lehet az? Hiszen te vagy a költo.
- Mégsem tudom – ismételte a remete. – Nem tudom, hogyan fogjak hozzá.
- Ó, hiszen ez nagyon egyszeru! – vidámodott föl a macska. – Építs egy házat, amelyikben tuzhely van, meg tej. A többi majd jön magától.
A remete, aki szeretett volna költo lenni újra, elindult a sötétben, és keresni kezdett a romok között. Talált egy behorpadt kályhát, és csakhamar talált egy üveg tejet is. Egy törött szék lábaiból tüzet gyújtott a kályhába, és föltette rá a tejet melegedni. A melegedo tej szagára megjött a macska is, és odatelepedett a kályha mellé. A sötétség lassan oszlani kezdett, de a romokon súlyosan ült a köd, akár egy halottas lepel. A macska dorombolni kezdett a tuz és a tej szagától.
- Most sem tudod még megírni az Istent? – kérdezte.
- Most már, azt hiszem, tudom – felelte a remete, akibol újra költo lett, és kiöntötte a tej felét a macska elé egy ócska tányérba, amit a romok között talált. – Ide figyelj!
Azzal nekikezdett eltakarítani a romokat a kályha körül. Mire a köd eloszlott, s az elso napsugár fölragyogott a halott város fölött, már egész kis kört tisztított meg a kályha körül.
- Kezdetnek jó – bólintott a macska -, már van otthonunk. Most aztán igazán megírhatod Istent.
- Már meg is írtam – felelte a költo, és mosolygott. Tekintetével a romok felé fordult. Csillogott rajtuk a harmat a napfényben. – Látod az új várost? – kérdezte a költo.
- Látom – bólintott a macska.
- Hallod a születendo gyermekek kacagását az épülendo iskolákban?
- Hallom – felelte a macska.
- Érzed a jövendo otthonok melegét? Ültetendo virágok illatát?
- Érzem – felelte a macska, és beleszimatolt a romok közé behulló napfény aranyporába. – Érzem. Költo vagy igazán, és megírtad Istent.
Odébb, a perzselt rózsalugas bokrában valami mozdult. A macska nézett oda elsonek, s a szeme megcsillant.
- Rigók – mondta. – Látod, hogy visszajöttek? Élo rügy után kutatnak az égett bokrokon.
- Mit gondolsz, találnak? – kérdezte aggódva a költo.
- Persze, hogy találnak – felelte a macska fölényes bölcsességgel -, rügyek mindég maradnak, mint ahogy rigók is mindég maradnak. Meg macskák. Meg költok – tette hozzá nagylelkuen -, akik minden földindulás után elobb-utóbb meglelik az Istent. De most megbocsátasz. Az élet hív, dolgom van a rigókkal.
Azzal lassú, kényelmes léptekkel elindult, hogy birtokába vegye az új napot, az új várost, az új világot. A költo mosolyogva nézett utána, a ahogy szeme tovasiklott a romokon, már nem is romoknak látta oket, hanem alapnak egy új város alá.