Weöres Sándor: Fekete kandúr

Szívem görcs, vérem szilvalé,
közeledem hetven felé.
Macskánk gyógyítja májamat,
ráborul és meleget ad,
vérrel fűtött kis termofor,
karmos talpakkal megtipor.
Állat-lényének deleje,
akár őserdő ereje.
Mint fűből szűrt tea,
áthat pezsdítő árama.
Tappancstól fülig fekete,
bundája, bajsza, termete,
de arcából süt élesen
kerek két citromszínű szem,
s az élő sötét vánkoson
ezüstös fényhullám oson.
Féléves múlt és bölcs nagyon,
tudós, tapasztalt doktorom.
De nem soká időz velem,
nem bír megülni egy-helyen,
nagyot szökken, nem is köszön,
már fönn cikáz a fatetőn.
Gombot, csatot butor alól
s elgurult pénzt előkotor,
mindent vizsgál, zugokba túr,
a kertben, házban ő az úr.
Ha lót-fut élettel tele,
én is száguldoznék vele,
feledném annyi évemet
s hogy vissza élni nem lehet.